Éljen soká Dicső Darab!

Egy epizód ötlete:

A Krisztofóró egyes epizódjainak történetét – általánosságban véve – négy nap alatt találtam ki és írtam meg. Először szinte minden esetben az asszisztensemnek, Krisztának mondtam el az elképzelt cselekmény vázát, mivel nagyon nagy figyelemmel volt képes követni az előadásaimat. Csak járkáltam előtte le s föl, miközben sok részletet épp akkor találva ki, folyamatosan finomítottam és bővítettem a történeteket. Nagyon élveztem ezt az agymunkát, mert ‘az én gyönyörű Krisztám’ csodálatos hallgatóság és remek visszajelzés volt a mind új és újabb történetek sikerességét illetően. Ha az előadásom sikerrel zárult, elkezdtem leírni a történeteket, melyek legépelve 2 és 6 oldal közé ‘estek’ attól függően, hogy mennyire kívántam kidolgozni őket.

A negyedik évad utolsó, azaz a Krisztofóró sorozat záró epizódjának történet-ötlete olvasható itt alább.

ÉLJEN SOKÁ DICSŐ DARAB!

Írta: Nagy Gyula

          Mint megannyi csillag az égen, oly sok azon különös történetek száma, melyeket a Historicus Flanganicus lapjain olvashatunk leglovagabb Krisztofórónk dicső tetteiről. De mindhiába az a páratlan ravaszság, ügyesség melyekre szert tett a hosszú évek során, pechesebb napjain meg mostanság is minduntalan bele-bele sodródott valami újabb csél-csap kalandba. Az eltelt évek azonban nem csak az ő, hanem mélyen tisztelt jóura, Harmadik vagy Nagy Darab király jellemét is alaposan megváltoztatták. Az udvarnép legnagyobb meglepetésére ugyanis az öreg… BŐKEZŰ lett!…! No nem arra kell gondolni, hogy holmi piszkos anyagi adományokkal bántotta volna meg minduntalan önérzetes lovagjait, nem. Ő ilyen sértésre már csak az üresen kongó kincstár miatt sem lett volna képes. Viszont a kitüntető kézszorítások, barátságos vállveregetések mindennapos szokássá váltak a Perecasztal Lovagság legnagyobb megrökönyödésére. És ha nekik mindez kijutott, akkor képzelhetjük, mi-mindennel halmozta el Krisztofóróját! Régi érdemeit elismerendő, a legkülönb-félébb kitüntetésekkel aggatta tele hűséges lovagját, akit Treffhetes a töménytelen érmektől már csak talicskán volt képes arrébb hurcolászni. Most pedig, hogy közeledett uralkodásának ötvenedik évfordulója, napokig azon töprenkedett, hogy a nevezetes jubileumi ünnepségen, az ilyenkor szokásos érdemrend-osztáskor milyen kitüntetést adományozzon amúgy is ‘Szerfölött Lovag’, ‘Lelesleglovagabb Lovagjá’-nak?… Azt azonban elárulom, hogy ha előre tudta volna, hogy eme ünnepnapon milyen megpróbáltatások várnak rá, akkor talán nem csak az érem-osztást, hanem még a jubileumi ünnepséget is örökre elhalasztotta volna. No de most már lássuk a történetet, mely minden bizonnyal a ‘legsziporkázóbb’ Krisztofóró csodálatos kalandjai közül.

          A flangán várban járunk. Harmadik vagy Nagy Darab király a Klórterem megkopott szőnyegén rója gondterhelt köreit, aztán hirtelen megállva a mázsányi kitüntetés alatt görnyedező Krisztofóró előtt, izgatottan felkiált:
– És ha a ‘Nagy-Vasrácsosrend’-et tűzném aaa… – az öreg itt elbizonytalanodva végignéz érmekkel ellepett lovagján – aaa… valahova rád?! – kérdezi, és lovagunk vállára csap. Krisztofóró az ütéstől csörömpölve a földre csüccsen, és siránkozva jóurára néz:
– Hát azt meg már miért?…
Nagy Darab (magyarázón):
– Hm… Például épp azért az állhatatos kitartásért, hogy nem akarsz több kitüntetést.
Treffhetes, aki eddig büszkén állt főnöke mellett, most mérgesen megszólal:
– Na, fogadja csak el azt az érdemrendet is, főnök, és ne rendetlenkedjen itt nekem lovag létére!
Nagy Darab (megütközve a ló szavain):
– Rendetlen lovag?… Príma! Akkor kinevezlek Lovagreddé is! – kiáltja, és újfent Krisztofóró vállára csap.
Krisztofóró meghökkenve:
– Engem? Egyszemélyben?
Nagy Darab bosszankodva:
– No jó, majd lovaggá ütöm neked Treffhetest, és lesz kivel tülekedni benne!
Az irigy Perecasztal Lovagok, akik az asztaluknál ülve hallgatták a beszélgetést, most morgolódni kezdenek.
Lovag 1.:
– Azért remélem, nem ez lesz majd az ünnepi est fénypontja!…
Treffhetes:
– Miért ne? – csattan fel dühösen, és fenyegetően a lovagok mellett terem. A Lovag 3. ijedten igyekszik magyarázkodni:
– Mert ugye… ahhoz ez ugye… őőő… nem elég látványos… ugye…
Nagy Darab a lovag szavain elgondolkodva, töprengve szólal meg:
– Hm… Igaz lehet. Tényleg kéne valami látványosabb mifene, amivel majd ámulatba ejthetjük a vendégsereget. No, deee mivel?
Treffhetesünk szerint a kalodába zárt Perecasztal Lovagság fenekének alapos elpáholása minden bizonnyal kielégítő látvánnyal szolgálna, de az érintettek ezt a javaslatot sürgősen lehurrogják. Így a feltett kérdésre a válasz jóidőre megválaszolatlan marad, már csak azért is, mert Krisztofórónk bölcsen elzárkózik a véleménynyilvánítás elől. Ezenközben a lovagság épp a Treffhetes által javasolt a ‘talán még látványosabb’-nak ígérkező kupán vágás ellen tiltakozik. Mikor pedig a leendő ‘Lovag-ló’ hevenyészett bemutatóval igyekszik bizonyítani állítása helyességét, a lovagok sürgetve kérik jóurukat, hogy Krisztofórót, de leges-legfőképp hátasát máris zavarja világgá, hogy az esti ünnepség látványosságához megfelelő ötleteket gyűjtsön. Úgy tűnik, Nagy Darab hajlik a dologra, mert hisz kit is indíthatna útnak, ha nem a problémák megoldásában amúgy is ‘jártas’ leglovagabb lovagját. A mázsányi kitüntetés alatt görnyedező Krisztofóró így hát kénytelen-kellett elhelyezkedik a számára előkészített talicskán, melyen aztán Treffhetesünk máris kitolja hősünket a Flangán birodalmi várból.
A talicskával rohangáló Treffhetes porfelhője előbb keresztül-kasul szeli át a flangán tájat, majd bizonytalanul a térkép alsó szélén látható erdőség felé kezd haladni. (Halkan halljuk Krisztofóró tanácstalan, gyerekes szajkózását: ‘- Merre menjünk? Kit kérdezzünk? Merre menjünk? Kit kérdezzünk?…’)
Az erdő széléhez közeledve aztán Treffhetesünk nem bírja megállni szó nélkül, és bosszúsan odaszól gondterhelt főnökének.
– Azt hiszem, nem volt bölcs dolog csak úgy kitolnom magát a vakvilágba, főnök!
Krisztofóró (elrévedve):
– Bölcs dolog?… – kérdi mintegy maga-magától, aztán váratlanul nagyot kiált – …Hát ez az! A Bölcsek Bölcsét kellene megkérdezni!… Hm… Csak az a baj, hogy senki sem tudja, hogy merre lakik.
Ebben a pillanatban az erdő irányából hangos csuklás töri meg a csendet. Az énekesmadarak rémülten elhallgatnak, Krisztofórónk pedig ijedtében, nagy csörömpöléssel összerezzen. Treffhetes, aki az előbb még csodálkozva hallgatózott, most meglepetten megszólal:
– Hallja ezt, főnök? Valaki bajban van!
Krisztofóró:
– Hm… Miből gondolod?
Treffhetes (felfortyanva):
– Mert ez az S.O.S. jelzés!
És való igaz, a csuklások valóban a ‘tititi-tátátá-tititi’ ritmusában hallatszanak ki a fák közül. Treffhetes persze azon nyomban megindul a segélykérő csuklás irányába, maga előtt tolva a már szinte erre az ütemre meg-megzörrenő Krisztofórót. Pár lépés után aztán meg is pillantanak egy kis házat, mely mellett egy még furább emberke üldögél. Az emberke előtt megállva pedig jó alaposan kicsodálkozzak magukat! Persze van is min, mert még egy ilyen hatalmas, mondhatni gigászi fejet, melyet az emberke visel, még életükben nem láttak. A legfeltűnőbb azonban mégis az, hogy eme impozáns testrészt még egy-egy hosszú léccel alá is támasztotta viselője, a csökönyös gravitációs erő kitartó vonzalma ellen. Treffhetes, miután kellőképpen kigyönyörködi magát, ámulattal szólal meg:
– Jófej az öreg mi?!
Krisztofóró (bólogatva):
– Az biztos, hogy rendkívül okosnak tűnik! – mondja, aztán hirtelen a homlokára csap – Teee! Lehet, hogy éppen ő a Bölcsek Bölcse?(!)
Treffhetes erre közelebb lép az emberkéhez és az óriási buksira bámul: – Hát, én ki is nézném belőle!
Krisztofóró:
– Remek! Akkor mindjárt megtudjuk, hogy milyen látványossággal fogjuk jóurunk ünnepét emlékezetessé tenni!
Treffhetes azonban fejvakarva nézi az öregembert:
– Ettől? Ettől soha. Láthatja, hogy a csuklástól szóhoz sem tud jutni!
Krisztofóró viszont csak legyint egyet az ‘oktondi’ ló szavaira, és kimászva a talicskából az emberkéhez lép.
Krisztofóró:
– No, igyon csak egy kis vizet, öregapám! – mondja, és a kulacsát a Bölcsek Bölcse kezébe adja. Az öreg meg is próbálkozik a dologgal, de a csuklástól oly’ nagyokat pattan, hogy a víz minduntalan kicsobban a kulacsból.
Krisztofóró féltőn:
– Csak óvatosan azzal a kulaccsal! Az még nagyra becsült nagyapám hagyatéka!- mondja, miközben az ‘amatőr esőcsináló’ lassacskán mindent beterít vízzel. (Ezalatt Treffhetes valahonnan elővesz egy esernyőt, és kinyitva azt, maga fölé tartja.)
Végül lovagunk elunva a dolgot, úgy irányítja az emberke karját, hogy a kulacs az óriási szájhoz kerülhessen. A művelet majdnem tökéletes sikerrel zárul, csak az a baj, hogy a következő csuklás alkalmával… az öreg lenyeli a kulacsot!
Krisztofóró:
– Hopp, a kulacsom!… No sebaj, legalább a dugó megmaradt!_- mondja, és bosszúsan megvakarja a fejét. De nem adja fel! Úgyhogy ismét odahajolva a Bölcsek Bölcséhez így szól:
– No, akkor most vegyen egy mély lélegzetet, bátyám, aztán tartsa is bent egy darabig!
Úgy tűnik, az öreg hallgat Krisztofórónk szavára, mert hangos hörgéssel valóban teleszívja magát levegővel. Lovagunk csak erre vár! Gyorsan két marékra fogja a Bölcsek Bölcse óriási nóziját, és állhatatosan szorítani kezdi. Sajnos ez a gyógymód sem eredményes, mert az öreg ismét csuklani kezd. A különös csak az a dologban, hogy most nem ő adja ki a hangot, hanem Krisztofóró! A csuklás ereje ugyanis végigrezegve a hatalmas orron és Krisztofórónk karján, lovagunkat készteti csuklásra!(!) A tengernyi kitüntetés alatt roskadozó Krisztofóró minden csukláskor óriási csörömpöléssel terül el a földön, míg a különös mutatványt bámuló Treffhetes rémülten el nem vonszolja őt az öregembertől. Konok lovagunk azonban ezek után sem adja fel, és most egy óriási citrom savanyú levét igyekszik a Bölcsek Bölcse szájába csöpögtetni.
Krisztofóró (a csavargatástól nyögdécselve):
– No, ha ettől sem múlik el a csuklása, akkor így marad!
Egy pillanatig úgy tűnik, ez a ‘gyógymód’ végre eredményes lesz. A Bölcsek Bölcse abbahagyva a csuklást, egyre dülledtebb szemekkel bámul maga elé a semmibe, aztán hirtelen, a szája felé… befacsarodik az arca!(!) (A szájában levő citrom a szemekkel és a hatalmas orral egy ponton az arcba süllyed! Így a szerencsétlen öreg feje most úgy néz ki, mint egy alma – alulnézetből. Csak a nagyot tapsolva előrehúzódó két fül sejteti a bámész szemlélővel, hogy ezen a kis testen ez a nagy ‘valami’ mégis csak fej lehet. Az elmúlhatatlan csuklást most melyről, és az óriási fej miatt pedig visszhangosan halljuk!) Treffhetes (mérgesen a ‘tenyerébe’ csap:
– Fogadjunk, hogy csak azért csinálja, hogy ne kelljen nekünk tanácsot adnia!
Krisztofóró:
– Hát ha ez igaz, akkor állhatatos kitartásáért tízszer ennyi kitüntetést is érdemelne jóurunktól, mint én! – mondja, és töménytelen érdemrendjére mutat.
Ekkor különös dolog történik, mert a Bölcsek Bölcse váratlanul visítozni kezd!
– Híííjjjj!… Na meg csak az kéne! Épp elég bajom van nekem ezzel a nagy fejjel is!
Treffhetes lelkesen:
– Ezt már nevezem, főnök! Milyen rafinált maga! Elég volt csak a frászt hoznia az öregre, és máris elmúlt a csuklása! – ezzel megveregeti főnöke vállát, aki töménytelen érdemrendjének súlyától nagy csörömpöléssel ismét a földre csüccsen.
Bölcsek Bölcse (Krisztofóróra intve):
– Naná! A csuda akar úgy kinézni, mint ez itt! És ha nem árultok be uratoknak, elmondom nektek egy titkos szer receptjét, amivel olyan látványosságot produkálhattok, amilyet még nem látott a világ!
Krisztofórónk és Treffhetesünk erre vigyorogva egymásra bólint, és miután meghallgatják a Bölcsek Bölcset, elégedetten indulnak vissza szeretett Harmadik vagy Nagy Darab királyuk udvarába.
Esti képen látjuk a királyi várat, mely fölött hangos durrongással mind újabb és újabb színpompás petárda robban szét, sziporkázó ragyogással bevilágítva az ünnepségre összegyűlt éljenző tömeget. Ezenközben Nagy Darab, a fellobogózott várbástyán előbb Krisztofórónk, majd Treffhetesünk vállát érinti meg a pallosával:
– Ezennel, dicső lovagom, Legfőbb Lovagrendemmé nevezlek ki,… téged pedig Lady Treff, Lovag-lóvá ütlek!
A vár előtti tömeg erre még hangosabb éljenzésbe kezd:
– Éljen Treffhetes a Lovagló! Éljen Krisztofóró a Lovagrend! Éljen! Éljen! Éljen!!!…
Ekkor Nagy Darab izgatottan közel hajol hőseinkhez:
– Hogy mondtátok? Mifene van ott az égen?! – kérdezi, és megveregeti ‘Lovagrendje’ vállát, aki töménytelen kitüntetése alatt, mint már annyiszor, most is összeroskad. Mivel a szava is elakad lovagunknak, Treffhetes válaszol készségesen:
– Tűzijáték, Felség! Tűzijáték!
Nagy Darab:
– Fantasztikus!… – jelenti ki az eget fürkészve, miközben felcsüccsen feldíszített trónszékére. A hőseinkre irigy Perecasztal Lovagok viszont, akik a még begyújtandó petárdák között rohangálnak fáklyájukkal, most morgolódni kezdenek:
– Ugyan már!… Micsoda dolog az, ha Felséged ünnepén a nép maga helyett az eget bámulja?!…?
Krisztofóró erre nagy nehezen feltápászkodik a földről:
– Most! De várjatok csak, mert mindjárt jön az est igazi fénypontja! – jelenti ki sokatmondón, és hirtelen meggyújtja a királyi trónszékre erősített tengernyi petárdát! Ami pedig ekkor történik, arra még a joggal írigy Perecasztal Lovagságnak is tátva marad a szája! A petárdákkal teleaggatott trónszék ugyanis hatalmas robbanás és lángcsóva kíséretében a magasba repíti a mind elhalóbb hangon üvöltöző Nagy Darabot! És ez még mind semmi, mert miután a csinálmány eléri röppályájának tetőpontját, óriási robbanások közepette páratlanul gyönyörű, dicsfényszerű sziporkázással ragyog fel szeretett jóuruk felséges alakja körül. A vár körül összegyűlt népnek még a lélegzete is eláll egy pillanatra, aztán eget-földet rengető éljenzésben tör ki:
– Éljen a mi jóurunk! A mi Nagy Darabunk! Élieeen!… Éljeeen!!… Éljeeen!!!…
Ezalatt a feldíszített várbástyán az újdonsült ‘Lovag-ló’ büszke puszit adva rajongott ‘Lovagrendje’ homlokára, örömkönnyesen így suttog:
– Tudja, főnök, úgy érzem, magának is ott lenne a helye… Ott fent a magasban… – mondja, és a sziporkázva pörgő, de legfőképp ordítva szitkozódó királyra mutat.
Krisztofóró (zavarban):
– Ugyan, Treffhetes. Valami azt súgja, hogy szeretett urunk sem lelkesedik túlzottan az ötletért. – mondja, és megölelve hatását hozzáteszi – És valljuk be, nincs is biztonságosabb a drága jó anyaföldnél…
Az eddig a háttérben hallgatózó lovagok erre kárörvendőn közbe vágnak:
– …Ahová azonban haragos királyunk nemsokára visszatér! Hihihihihihi!…!
Ezzel az éjjeli égbolt pazar fényáradatában szálldosó Nagy Darabra mutatnak, akit a töménytelen petárda még jó ideig a magasban röptetett az őt ünneplő tömeg legnagyobb gyönyörűségére. Abban pedig biztosak lehetünk, hogy hajnaltájt, mikor már a legállhatatosabb éljenzők is elcsendesedtek, újdonsült Lovagrendünk már a biztonságos távolban flangározott Lovaglóján, a kalandokban különösképp dús flangán tájakon.


Forgatókönyvi alap:

A következő munkafolyamat a történetek részletes kidolgozása volt. Erre általában három napot adtam magamnak, mert ha egy-két nap alatt ki is találtam a részleteket, a következő napon ‘kontrollt játszottam’. Az apró betűkkel teleírt, rongyossá radírozott, áthúzgált, beszúrt szövegrészeket tartalmazó két A4-es oldal sokszor lett több jegyzettel is kiegészítve. Még én is elég nehezen tudtam kibogarászni az általam leírtakat, de ha a módosításokkal és a javításokkal együtt a dialógok elérték a kívánt időtartamot, akkor előkészültem a forgatókönyv megírásához. Ez ‘szertartásosan’ abból állt, hogy bekapcsoltam a számítógépet, felírtam az epizód címét középre és az első bekezdés első betűjét, mely általában az ‘A’ betű volt, beírtam. Ezzel lementettem a file-t, és aznap már nem csináltam semmit.


Képes forgatókönyv:

Az írás elkezdésének első, de nagyon határozott cselekedete:

Egy forgatókönyv megírásának elkezdése rendszerint azzal kezdődött, hogy bekapcsoltam a számítógépet, ‘szertartásosan’ felírtam az epizód címét középre és az első bekezdés első betűjét, mely általában az ‘A’ betű volt, beírtam. Ezzel lementettem a file-t, és aznap ezzel kapcsolatban már nem csináltam semmit.

A Krisztofóró storyboardjainak megírása és megrajzolása általában négy napig tartott, mert az alapot már elég részletesen megírtam. Szerencsémre nagyon gyorsan rajzolok, így az általában 20 oldalas forgatókönyvek képi részét egy vagy két nap alatt elkészítettem. Ekkorra viszont már az érintett epizód minden részletét – legyen az kameramozgás, beállítás, dialóg vagy ‘akármi’ – betéve tudtam.

Ritkán adódtak ‘üresjáratok’ a munkám során, mivel éjjel-nappal, folyton-folyvást csak dolgoztam. Se ünnepnap, se hétvége nem számított, még éjszaka vagy hajnaltájt is ‘hajtottam ezerrel’, mégis a különböző filmsorozatok megírása, megtervezése és rendezése voltak életem legszebb évei.


Rövid részlet a sorozatzáró epizódból (52./52. Éljen soká Dicső Darab!), melyből kiderül, hogy Harmadik vagy Nagy Darab király mivé tüntette ki derék Krisztofóróját és annak hű hátasát, Treffhetest.