1982. őszén gondolkodtam el azon, hogy milyen érdekes lenne, ha az addig általam ismert kedves, ‘szép lelkű’ animációs filmek világát valamilyen nagyon eltérő műfajjal, például a horrorral vegyíteném. A főiskolába rendszerint gyalog jártam, ezért ezen idők alatt folyvást csak a leendő film történetén töprengtem. Mivel már az első napokban eldöntöttem, hogy gyurma-animációt fogok csinálni, hamar eljutottam a gyúrhatóságában hasonlatos nyers tészta gondolatához. És mit lehet csinálni a nyers tésztából? Cérnametéltet? Lángost? Vagy pogácsát? Hm… Maradjunk a pogácsánál, azt úgy is nagyon szeretem. A tésztát gyúrják, nyújtják (fene ért a pogácsa készítéshez), ha jól emlékszem, nagymamám kör alakúra vagdosta a tésztát, aztán kelesztette és ‘satöbbi’ a sütésig. Hát, ez nem igazán érdekes… ha csak azzal nem tesszük azzá, ha mindezt a megsütendő tészta szemszögéből ‘éljük meg’. Ez volt hát az alapötlet, mely még számos változtatáson ment keresztül, míg teljes egészében összeállt a fejemben. A már kész történetet azonnal elmeséltem főiskolai tanáromnak, Jankovics Marcellnek, aki eltöprengőn megjegyezte, hogy a lelkes ‘előadás’ után most már valóban kíváncsian várja majd a végeredményt.
A filmet – a korábban alkalmazott super 8-as technikával ellentétben – már 16 mm-esre szerettem volna forgatni, de csak egyetlen kamera volt adott. (Bocsánat, ha rosszul emlékszem, de úgy rémlik, hogy e kamerát Bleier Edittől kaptam, aki egyfajta kapcsolat volt a Pannónia Filmstúdió és az Iparművészeti Főiskola között. Talán azért is gondolok Editre, mert Ő volt az, aki mindig oly jóindulattal és odaadóan segített az animáció szakos főiskolásoknak.) No, de a lényeg, hogy ezzel a kamerával sajnos csak folyamatos felvételt lehetett készíteni (a ‘megállított’ filmkockák rendesen ‘beégtek’), ráadásul felhúzható rugós volt. De sebaj – gondoltam – és szétszerelve a szerkentyűt, jó egy heti munkával animációs kamerát bütyköltem belőle. Tulajdonképpen nem is volt nagy munka, csak precizitást igényelt, én meg aztán precíz vagyok ám a végtelenségig. A kamera problémája tehát megoldódott, de ehhez a súlyhoz már komolyabb kameraállvány kellett. Már nem is emlékszem, hogy honnan szereztem erősebb állványt, de ezzel legalább – még ha kicsit kitartóan kóválygott is – lehetett finoman lefelé, felfelé fahrtolni és oldalirányban is svenkelni a ‘tekerentyűkkel’. Le-föl svenkelni viszont képtelenség volt, ezért a markolatra szereltem egy hegyes tűben végződő fakanalat, és egy külön felerősített karton jelölései mentén igyekeztem kockáról-kockára bökögetni az állvány fejrészének pozícióját. Ez azért elég szörnyű volt, de hát így megy ez egy amatőrfilmesnél!
16 mm-es negatív nyersanyagot a Pannónia Filmstúdió Kecskeméti Műtermének igazgatójától, Mikulás Feritől kaptam. Egy alkalommal még forgatás közben is el kellett utaznom hozzá ‘szűz’ negatívért, mert a korábban kapott nyersanyag igen csak gyorsan elfogyott.
A Sütit 1983-ban a főiskolai nyári szünetben Kazincbarcikán, anyukámnál a kisszobámban, az előszobában, a konyhában és az íróasztalomon forgattam – a lustaság miatt forgatókönyv nélkül. Legtöbbször az íróasztalt használtam, mert nem kellett a talajon görnyedeznem és ‘könnyebb’ is volt mozogni körülötte. Szépen felraktam az asztalra az akkoriban használatos járólapokat, a szükséges bútorokat és bevilágítottam a környezetet. A jelenetek bevilágításához egyszerű íróasztali lámpákat használtam (40 vagy 60W-os különböző színű, valamint 60-tól 150 W-osig hagyományos ‘fehér’ izzók). A szükségtelen fény eltakarásához fekete fotópapírokat ragasztgattam mindenhová, bízva abban, hogy a felvétel alatt egyiket sem fogom óvatlanul ellökni. A hely ugyanis még így is erősen szűkös volt, ezért a spájz például szóba sem jöhetett, mint helyszín. A kamra jeleneteket ezért többnyire az előszobában vettem fel a könyvespolcok lábainál, ahol a kövezet lerakása után szépen berendeztem mindent. Az ablakok persze bezárva, besötétítve, nehogy a beszűrődő, változó fény megzavarja a sok esetben órákig elhúzódó felvételeket. Meg kell jegyeznem, hogy a sütő belsejének díszlete is – a két oldalra felsorakoztatott izzókkal együtt – az íróasztalom tetején volt.
A sütő belseje a kisszobámban, a régi íróasztalom tetején.
A konyhai jelenetek java része a kisszobámban készült, ahová a Bandi bácsitól, azaz Latzkovits Endrétől, a kazincbarcikai Kamera Filmkör akkori vezetőjétől elkunyerált sparhelt is került. Mindig is imádtam a régi faliórákat, és mivel volt is egy otthon, felraktam a falra. Járni már nem járt, de igen jól mutatott a ‘konyhai’ környezetben.
Anyukám kíváncsian figyelte az ügyködésemet, de szerencsére nem szólt egy rossz szót sem a kb. másfél hónapos rendetlenség miatt. Viszont nagyon meglepődött, mikor megkértem, hogy játssza el a filmben az idős nő szerepét. Ekkor még csak 44 éves volt, és mondhatni, fogékony volt az ilyesfajta feladatra. Gyorsan keresgélni kezdtünk olyan ruhát, melyet majd fel kell vegyen a szerephez, miközben elmondtam neki, hogy az egyes jelenetekben mit kell majd csinálnia. Meglepő módon elég jól játszott el mindent, csak akkor panaszkodott, mikor a kezéről kellett gipszformát vennem a levágott kellékhez, ugyanis a gipsz kötéskor felforrósodott. A darálóban látható szemet gyurmából készítettem, temperával kifestettem és alaposan belakkoztam. Nem kevésbé ijesztőre sikeredett, de a célnak pont ez felelt meg.
Anyukám, az “idős” néni és jómagam.
A legnehezebb jelenet talán a film végi konyhajelenet volt. Ezt sötétedés után, éjszaka kellett felvennem úgy, hogy reggelig le legyen forgatva. Nem tudnám megmondani, hogy hányszor kellett óvatosan bemásznom a díszletbe, hogy lenyitva a sütő ajtaját meganimáljam a még nyersen tapsoló pogácsákat, de mikor hajnaltájt befejeztem a felvételt, nagyon elfáradtam. Mint az egész forgatás ideje alatt, most sem volt fogalmam arról, hogy mit rögzített a kamera, de azonnal szétszedtem a díszletet és rendet raktam. Már a tetőcserepeket csiklandozta a napfény, mikor hulla fáradtan, de elégedetten dőltem be az ágyba. A gyorstalpaló munka véget ért, és ekkor már csak arra voltam kíváncsi, hogy az átalakított kamera rögzített-e egyáltalán valamit.
Véget ért a nyár és visszatértem a fősuliba. Igaz, hogy korábban én laboráltam a filmjeimet a fürdőszobában, de azok még S8 mm-esek voltak. A negatívot tehát tovább adtam a Pannóniának, ahonnan aztán a Filmlaborba került. Mikor megjött a muszter, azonnal leültem egy vágóasztal elé, és gyorsan végignéztem az anyagot. Megkönnyebbülve láttam, hogy az átalakított kamera nem hagyott cserben, és annak ellenére, hogy minden jelenet előtt nagyon óvatosan fel kellett húznom a rugóját, hogy exponálni tudjon, jónak tűnt az expozíció és – amitől a legjobban féltem – nem ‘pillogtak’ a képkockák. Bezárkózva a vágószobába még aznap este vágni kezdtem az anyagot. Különös módon nagyon gyorsan híre ment a Pannóniában, hogy készült egy új film. Mikor a fősuliból be-betévedtem a stúdióba, egyre-másra megállítottak, hogy ‘ – Mennyi idő alatt csináltam meg a filmet?’, ‘ – Hol készült?’, vagy, hogy ‘ – A Sütit tényleg egyedül csináltad? Otthon?’ Én meg nem értettem, hogy mi ebben az annyira különös? A legnagyobb elismerés mégis az volt, mikor Mikulás Feri megkeresett azzal, hogy a Pannónia, pontosabban a Kecskeméti stúdió szívesen ‘átvenné’ a filmet. No – gondoltam -, ha a stúdió forgalmazni szeretné a Sütit, akkor az rajtam ne múljon. Egy bökkenő volt csak, hogy a filmet az MTV ebben a véres formában nem tűzte volna a műsorára, vagyis ‘enyhíteni’ kellett a képi megjelenítésen. Megvallom, nem szívesen egyeztem bele a dologba, de ígéretet kaptam, hogy egy esetlegesen 35 mm-esre nagyított változat már az eredeti verzióban fog futni. Sajnos nem így történt, a mozikban is a ‘szolid’ verziót vetítették kísérő filmnek, és e változat ismert csak. Fesztiválokra viszont szívesebben küldtem volna az eredeti, erőteljesebb megjelenítésű változatot, mert az minden bizonnyal nagyobbat ‘ütött’ volna.
Meglepett, hogy ennyi év után is találkozom a NET-en olyan írásokkal, melyek a Süti-t véleményezik. Egy ilyen írásból kiderült, hogy nagyon is érdekelné az embereket az eredeti verzió. Nekem még van egy őrzött példányom a – mondhatnánk – ‘rendezői változatból’, mely még eredetiben tartalmazza az öregasszony és a még nyers tészták spájzbeli találkozását, valamit az utána lévő rész kivágott jeleneteit. Remélem, senki nem fog neheztelni rám, vagy nem fogja felróni nekem, hogy ezen részletet most megosztom mindazokkal, akik mind-máig érdeklődéssel viseltetnek egy tova tűnt korszak, immár lassacskán feledésbe merülő egyik megkopott alkotása iránt.
Süti – eredeti verzió (részlet)
Díszdobozos DVD-n, több évtizeddel később
